- Én azért is ezt iszom! – mondtam útközben a fenyőfáknak, vagy inkább csak úgy bele a semmibe. Természetesen ezt ezt tíz-húsz idiómából álló, jól megszerkesztett, direkt erre az alkalomra előkészített káromkodás követte, és e monológ lezárásaként egy nagy adag takonnyal kevert nyál, más néven turha.
- Akkor meghalsz, akkor meghalsz! – rikácsolta a távolból egy hang, ami végül saját káromkodásom visszhangjában futott ki. „Én meg szarok rád!” – feleltem neki gondolatban.
Begurultam kerékpárommal a kerékpártartóhoz. Beraktam a kesztyűt a csomagtartóba, és bementem a hivatalba. A főnök bent osztotta az észt kolléganőmnek, aki köszönés gyanánt intett nekem, majd tekintetét az égre emelte. Ezt a mozdulatsort minden alkalommal végrehajtotta, ha a főnök megjelent a közelében, és ilyenkor zombinak nézhette a tarajos sül, ha nem volt észnél.
Szerencsére ezúttal a lehető legjózanabb tarajos sül voltam, hiszen másnaposság szigorú bölcsessége életben tartott. A tegnapi varacskolástól a mozdulataim szaggatottak voltak, de beszédem és gondolataim kristálytiszták, akár a szűzhó. Mifelénk varacskolásnak neveznek egy mitológiai gyökerekre visszavezethető beavatási szertartást, amit fiatal, rendszerint harmincadik életévüket be nem töltött fiatalok ápolnak. A rituálé során a résztvevők addig isszák magukat, amíg józan eszüket el nem vesztik, majd igyekszenek minél tovább fenntartani ezt az állapotot (a jelenlegi rekordot az orosz Lebegyenko tartja, aki 365 napig képes volt tiszta vodkán, vízen és feketekenyéren élni, ezért a tettért a világ összes vallásában szentté avatták, vagy a szentekkel ekvivalens vallási tiszteletben részesítették).
- Akkor meghalsz, akkor meghalsz! – rikácsolta a távolból egy hang, ami végül saját káromkodásom visszhangjában futott ki. „Én meg szarok rád!” – feleltem neki gondolatban.
Begurultam kerékpárommal a kerékpártartóhoz. Beraktam a kesztyűt a csomagtartóba, és bementem a hivatalba. A főnök bent osztotta az észt kolléganőmnek, aki köszönés gyanánt intett nekem, majd tekintetét az égre emelte. Ezt a mozdulatsort minden alkalommal végrehajtotta, ha a főnök megjelent a közelében, és ilyenkor zombinak nézhette a tarajos sül, ha nem volt észnél.
Szerencsére ezúttal a lehető legjózanabb tarajos sül voltam, hiszen másnaposság szigorú bölcsessége életben tartott. A tegnapi varacskolástól a mozdulataim szaggatottak voltak, de beszédem és gondolataim kristálytiszták, akár a szűzhó. Mifelénk varacskolásnak neveznek egy mitológiai gyökerekre visszavezethető beavatási szertartást, amit fiatal, rendszerint harmincadik életévüket be nem töltött fiatalok ápolnak. A rituálé során a résztvevők addig isszák magukat, amíg józan eszüket el nem vesztik, majd igyekszenek minél tovább fenntartani ezt az állapotot (a jelenlegi rekordot az orosz Lebegyenko tartja, aki 365 napig képes volt tiszta vodkán, vízen és feketekenyéren élni, ezért a tettért a világ összes vallásában szentté avatták, vagy a szentekkel ekvivalens vallási tiszteletben részesítették).
- Na, mi a helyzet, mi volt? - kérdeztem kolleganőmet Marinát, a kínai sünt.
- Á, nem volt semmi, ügyfél nincsen. Csönd, béke, nyugalom!
- Jóvan’ akkó’! – feleltem félvállról, és felakasztottam a kabátomat, majd leültem a helyemre, aláírtam az átadás-átvételi jegyzőkönyvet, majd elbúcsúztam Marinától, akin aznap rövidebb szoknya volt, ezért észrevettem, hogy lábáról foltokban hiányzik a szőr. „Na, bazdmeg! Ez azért sok!” A nő egyébként öt körül járt már, és én nem bírtam az idősebb korosztályt. Inkább a 11-12 hónapos friss húst kedveltem, no, de erről majd később! Nem vagyunk még annyira jóban!
Előkaptam a táskámból az imént kiengedett forrásvizet, és nagyot kortyoltam az üvegből. Állítom, ez a víz mindent gyógyít! Ki lehet próbálni, mert valószínűleg még ma sem apadt el a forrás. Azért a vodka helyett nem erre fogok rájárni, de akkor, ott remekül megfelelt.
A hivatalban úgysem lehetett vodkázni. Legfeljebb be lehetett kapni egy-két szem Aspirint, ha úgy hozta a helyzet. Adminisztrálni azt viszont lehetett, sőt egyenesen kötelező volt. A toll nem emelkedhetett föl a papírról két másodpercnél tovább, mert ezt a főnök szerinte magától Istentől kapott képességével azonnal kiszúrta. Ha nem is maga a kereszténység ön- és közveszélyes istene jelent meg előtte kezében kis mikuláscsomaggal, az biztos hogy lelkét a Világszellem erre a feladatra teremtette. Egyébként bármilyen furcsának tűnik, én szeretem, értve vagyok, szeretem a főnökömet. Nem szerelemmel, de felebaráti szeretettel biztosan. Emberileg pedig idiótának tartom.
Kathy, a főnök titkárnője folyamatosan horda elém a papírokat, mélyen le kellett hajolnia hozzám, mert kb. három méter magas lehetett ez a túlfejlett kelet-amerikai üregi nyúl. Ilyenkor mindig hatalmas dudái közé szorult a fejem, és igyekeznem kellett, hogy megfelelően ellazítsam fejemen a tüskéket. Szerintem biztos mazochista volt a csaj, mintha meg is rázta volna egyhónapos szilikonmelleit, hogy még jobban irritálják a bőrt a tüskéim. Utáltam ezt a procedúrát, az egész iroda rajtam röhögött ilyenkor. Magamban felidéztem szókincsem néhány újabb gyöngyszemét, majd folytattam a munkát. Így telt el két másodpercnyi pihenőidőm.
Megint kortyoltam egyet a forrásvízből, és könyveltem, jegyzeteltem, rögzítettem. Három körül megállt előttem a főnök és azt mondta, hagyjam abba a munkát, beszélni akar verem az irodájában, méghozzá azonnal. Bementem hát a hatalmas helyiségbe, ahol nagyon nagy fényesség volt. De nem az a nyugtató, hanem az idegesítő fajta. A góré leült az asztalához, a mögötte lévő hatalmas monitorra betöltötte aktámat, és a legutolsó értékeléshez lapozott. Én Kathy közvetlen alkalmazottja voltam, ezért neki kellett megírni munkámról a havi beszámolókat.
- Lássuk, lássuk! Azt írja nem izgatta eléggé a csöcseit! Hát maga mit képzel?! Mit képzel Scipio? Azt hiszi az Ön helyzetében megengedheti magának, hogy lustálkodjon? Ha még egyszer megtudom, hogy nem elég kemények a tüskéi, akkor kopaszra nyíratom, és mehet karaktereket számolgatni az alagsorba! Takarodjék!
- Értettem főnök úr! – eloldalogtam az irodából, kifelé menet pedig aláírtam az aláírnivaló fogalmazványokat és iratokat.
Ez a kis intermezzo legalább arra jó volt, hogy leteljen a munkaidő. Rohantam haza, mert Erasztó haverommal már megbeszéltük, hogy találkozunk a Gyémánt Tüskében. Gyorsan hazamentem még lepakolni a cuccokat, és leugrottam a bárba.
Ez volt az egyik legjobb kocsma a környéken. Erasztóval szinte minden nap megittunk itt egy pohárkával, és megbeszéltük a napi eseményeket. Lényegében tehát a semmiről beszéltünk. Nem volt ezzel különben gond, hisz haverok és távoli kollégák voltunk. Az baromira idegesítő volt benne, hogy a tüskéi fényesebbek voltak az enyémeknél, ő viszont a munkám miatt irigykedett rám. Persze én is megvehettem volta a Vichy legújabb tüskefényező lakkját, amit ő is használ, de engem nem igazán érdekelt az ilyesmi. Nomeg így voltunk kvittek! Neki szarabb melója volt, nekem meg kopottabb tüskéim. Egy-egy, tiszta sor, nem volt harag. Ittunk.
A szomszéd asztalnál még éjfél előtt megpillantottam álmaim nőjét, egy gyönyörű fehérhasú sünmalackát. „Hogy a szarka vinné el, ez már döfi!” – gondoltam magamban. És akkor megtörtént a tragédia, Erasztó megindult az asztala felé. „Ez is az övé, lesz, hogy a lapátfülű nyúl fogazatáról pattogzana le a zománc!”. De nyilvánvaló volt, hogy nem lesz pattogzás, és a lapátfülű nyúl megint megússza. Erasztó viszont megint nem ússza meg a nőt. Vagy mégis? Lám, lám, haverom inkább egy pofás európai sünt nézett ki magának, és leült mellé. Én is felbátorodtam valamelyest, és rászántam magam: egy laza mozdulattal megigazítottam tüskéimet célba vettem a fehérhasút, és közeledni kezdtem hozzá.
- Szia, Julius vagyok, Julius Scipio. Látom egyedül vagy. Vársz valakit? – ezt a sok mindent körülbelül egy másodperc alatt sikerül elhadarnom izgalmamban, ezért ő úgy nézett rám, mint egy hülyére, és csak annyit kérdezett:
- Mi van?
- Ööööö… Semmi… csak leülhetek?
- Persze, foglalj helyet, mért nem ezzel kezdted?
Természetesen leültem a csaj mellé. Hamar összekaptam magam, és elhatároztam elhívom sétálni. Kora hajnalban szép a város, minden csendes és békés. Elindultunk tehát, és rendkívül sokat beszélgettünk. Nagyon részeg voltam már, és mindenféle sületlenséget hordtam össze neki a földigiliszta legjobb elkészítési módjáról, a svábbogár mérgező szerveiről, és a gasztronómia egyéb, hasonlóan ingoványos területeiről. Azt mondta szórakoztatónak talál, de megszomjazott és mennie kell. Nagyon finnyás volt – ez nem tetszett benne –, ezért neki csak a forrásvíz felelt meg. Nem jártunk túl messze a forrástól, ahol minden reggel feltöltöm a kulacsomat. Finnyássága nem terjedt ki a „Nem ivóvíz” feliratra a forrás fölött. Ivott belőle, és rendkívül finomnak és különlegesnek találta az ízvilágát. Elmeséltem neki, hogy mindennap ezt iszom, és valahogy jobban érzem magmám tőle. Meg a rikácsoló hangról is beszéltem. Megmutattam neki hol dolgozom. Rövidesen azonban el kellett válnunk, mert közeledett a bulldogok ideje, akik előszeretettel pusztították fajtánkat. Telefonszámot cseréltünk, a nőstény hazament.
Felhívtam még Erasztót, hátha van kedve még egy sörhöz. De nem vette fel. Tudtam, ilyenkor keféli aktuális szexparterét, akitől aztán 32 nap múlva hat-hét gyermeke születik. Egyébként Erasztó ezidáig majdnem nyolcszázötven gyereket hozott össze. Én egyet sem. De ezért nem irigykedtem rá.
Hazamentem és nyugovóra tértem. Nehezen jött álom a szememre, ezért magam elé képzeltem a Világszellemet, amint a fehérhasút teremti. És amikor készen lett, átadta nekem a fehérhasút, hogy legyen az enyém, és vigyázzak rá, amíg napjaim le nem járnak. Összegömbölyödve elaludtam, és azt álmodtam, hogy a fehérhasú simogatja újszülött-puha tüskéimet.
- Jóvan’ akkó’! – feleltem félvállról, és felakasztottam a kabátomat, majd leültem a helyemre, aláírtam az átadás-átvételi jegyzőkönyvet, majd elbúcsúztam Marinától, akin aznap rövidebb szoknya volt, ezért észrevettem, hogy lábáról foltokban hiányzik a szőr. „Na, bazdmeg! Ez azért sok!” A nő egyébként öt körül járt már, és én nem bírtam az idősebb korosztályt. Inkább a 11-12 hónapos friss húst kedveltem, no, de erről majd később! Nem vagyunk még annyira jóban!
Előkaptam a táskámból az imént kiengedett forrásvizet, és nagyot kortyoltam az üvegből. Állítom, ez a víz mindent gyógyít! Ki lehet próbálni, mert valószínűleg még ma sem apadt el a forrás. Azért a vodka helyett nem erre fogok rájárni, de akkor, ott remekül megfelelt.
A hivatalban úgysem lehetett vodkázni. Legfeljebb be lehetett kapni egy-két szem Aspirint, ha úgy hozta a helyzet. Adminisztrálni azt viszont lehetett, sőt egyenesen kötelező volt. A toll nem emelkedhetett föl a papírról két másodpercnél tovább, mert ezt a főnök szerinte magától Istentől kapott képességével azonnal kiszúrta. Ha nem is maga a kereszténység ön- és közveszélyes istene jelent meg előtte kezében kis mikuláscsomaggal, az biztos hogy lelkét a Világszellem erre a feladatra teremtette. Egyébként bármilyen furcsának tűnik, én szeretem, értve vagyok, szeretem a főnökömet. Nem szerelemmel, de felebaráti szeretettel biztosan. Emberileg pedig idiótának tartom.
Kathy, a főnök titkárnője folyamatosan horda elém a papírokat, mélyen le kellett hajolnia hozzám, mert kb. három méter magas lehetett ez a túlfejlett kelet-amerikai üregi nyúl. Ilyenkor mindig hatalmas dudái közé szorult a fejem, és igyekeznem kellett, hogy megfelelően ellazítsam fejemen a tüskéket. Szerintem biztos mazochista volt a csaj, mintha meg is rázta volna egyhónapos szilikonmelleit, hogy még jobban irritálják a bőrt a tüskéim. Utáltam ezt a procedúrát, az egész iroda rajtam röhögött ilyenkor. Magamban felidéztem szókincsem néhány újabb gyöngyszemét, majd folytattam a munkát. Így telt el két másodpercnyi pihenőidőm.
Megint kortyoltam egyet a forrásvízből, és könyveltem, jegyzeteltem, rögzítettem. Három körül megállt előttem a főnök és azt mondta, hagyjam abba a munkát, beszélni akar verem az irodájában, méghozzá azonnal. Bementem hát a hatalmas helyiségbe, ahol nagyon nagy fényesség volt. De nem az a nyugtató, hanem az idegesítő fajta. A góré leült az asztalához, a mögötte lévő hatalmas monitorra betöltötte aktámat, és a legutolsó értékeléshez lapozott. Én Kathy közvetlen alkalmazottja voltam, ezért neki kellett megírni munkámról a havi beszámolókat.
- Lássuk, lássuk! Azt írja nem izgatta eléggé a csöcseit! Hát maga mit képzel?! Mit képzel Scipio? Azt hiszi az Ön helyzetében megengedheti magának, hogy lustálkodjon? Ha még egyszer megtudom, hogy nem elég kemények a tüskéi, akkor kopaszra nyíratom, és mehet karaktereket számolgatni az alagsorba! Takarodjék!
- Értettem főnök úr! – eloldalogtam az irodából, kifelé menet pedig aláírtam az aláírnivaló fogalmazványokat és iratokat.
Ez a kis intermezzo legalább arra jó volt, hogy leteljen a munkaidő. Rohantam haza, mert Erasztó haverommal már megbeszéltük, hogy találkozunk a Gyémánt Tüskében. Gyorsan hazamentem még lepakolni a cuccokat, és leugrottam a bárba.
Ez volt az egyik legjobb kocsma a környéken. Erasztóval szinte minden nap megittunk itt egy pohárkával, és megbeszéltük a napi eseményeket. Lényegében tehát a semmiről beszéltünk. Nem volt ezzel különben gond, hisz haverok és távoli kollégák voltunk. Az baromira idegesítő volt benne, hogy a tüskéi fényesebbek voltak az enyémeknél, ő viszont a munkám miatt irigykedett rám. Persze én is megvehettem volta a Vichy legújabb tüskefényező lakkját, amit ő is használ, de engem nem igazán érdekelt az ilyesmi. Nomeg így voltunk kvittek! Neki szarabb melója volt, nekem meg kopottabb tüskéim. Egy-egy, tiszta sor, nem volt harag. Ittunk.
A szomszéd asztalnál még éjfél előtt megpillantottam álmaim nőjét, egy gyönyörű fehérhasú sünmalackát. „Hogy a szarka vinné el, ez már döfi!” – gondoltam magamban. És akkor megtörtént a tragédia, Erasztó megindult az asztala felé. „Ez is az övé, lesz, hogy a lapátfülű nyúl fogazatáról pattogzana le a zománc!”. De nyilvánvaló volt, hogy nem lesz pattogzás, és a lapátfülű nyúl megint megússza. Erasztó viszont megint nem ússza meg a nőt. Vagy mégis? Lám, lám, haverom inkább egy pofás európai sünt nézett ki magának, és leült mellé. Én is felbátorodtam valamelyest, és rászántam magam: egy laza mozdulattal megigazítottam tüskéimet célba vettem a fehérhasút, és közeledni kezdtem hozzá.
- Szia, Julius vagyok, Julius Scipio. Látom egyedül vagy. Vársz valakit? – ezt a sok mindent körülbelül egy másodperc alatt sikerül elhadarnom izgalmamban, ezért ő úgy nézett rám, mint egy hülyére, és csak annyit kérdezett:
- Mi van?
- Ööööö… Semmi… csak leülhetek?
- Persze, foglalj helyet, mért nem ezzel kezdted?
Természetesen leültem a csaj mellé. Hamar összekaptam magam, és elhatároztam elhívom sétálni. Kora hajnalban szép a város, minden csendes és békés. Elindultunk tehát, és rendkívül sokat beszélgettünk. Nagyon részeg voltam már, és mindenféle sületlenséget hordtam össze neki a földigiliszta legjobb elkészítési módjáról, a svábbogár mérgező szerveiről, és a gasztronómia egyéb, hasonlóan ingoványos területeiről. Azt mondta szórakoztatónak talál, de megszomjazott és mennie kell. Nagyon finnyás volt – ez nem tetszett benne –, ezért neki csak a forrásvíz felelt meg. Nem jártunk túl messze a forrástól, ahol minden reggel feltöltöm a kulacsomat. Finnyássága nem terjedt ki a „Nem ivóvíz” feliratra a forrás fölött. Ivott belőle, és rendkívül finomnak és különlegesnek találta az ízvilágát. Elmeséltem neki, hogy mindennap ezt iszom, és valahogy jobban érzem magmám tőle. Meg a rikácsoló hangról is beszéltem. Megmutattam neki hol dolgozom. Rövidesen azonban el kellett válnunk, mert közeledett a bulldogok ideje, akik előszeretettel pusztították fajtánkat. Telefonszámot cseréltünk, a nőstény hazament.
Felhívtam még Erasztót, hátha van kedve még egy sörhöz. De nem vette fel. Tudtam, ilyenkor keféli aktuális szexparterét, akitől aztán 32 nap múlva hat-hét gyermeke születik. Egyébként Erasztó ezidáig majdnem nyolcszázötven gyereket hozott össze. Én egyet sem. De ezért nem irigykedtem rá.
Hazamentem és nyugovóra tértem. Nehezen jött álom a szememre, ezért magam elé képzeltem a Világszellemet, amint a fehérhasút teremti. És amikor készen lett, átadta nekem a fehérhasút, hogy legyen az enyém, és vigyázzak rá, amíg napjaim le nem járnak. Összegömbölyödve elaludtam, és azt álmodtam, hogy a fehérhasú simogatja újszülött-puha tüskéimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése